A kézfogás és ami mögötte van

A kézfogás az üdvözlés legrégebbi formája. Valamikor a lovagkor 11-13. század közötti időszakára vezethető vissza, azonban csak a reneszánsz időszakában vált általánossá az európai férfiak között. Abból ered, hogy régen az „üres kéz” mutatásával jelezték a fegyvertelenséget, ezáltal a békét és a barátságot. (Keleten a szívre helyezett, vagy a mellen keresztbe tett kéz ugyanezt üzente…)

A középkorban és a korai újkorban – védekezésül – sokan viseltek fegyvert a gyakori rablások miatt: a kisméretű tőröket, illetve pisztolyokat a ruhák ujjában lehetett elrejteni és szükség esetén onnan elővenni. A nálunk is ismert szólás, az „Itt a kezem, nem disznóláb!” is ezt jelentette, ugyanis az elöltöltős kézi fegyverek korában a régi mordályokat ormótlan alakjuk miatt nevezték disznólábnak, így aki ezt mondta, szó szerint értette, hogy fegyvertelenül, békés szándékkal érkezett.

A mozdulat máig megmaradt, jelentése pedig továbbra is az, hogy nincsen rossz szándéka annak, aki előre nyújtja a kezét.

Mindannyian ismerünk olyan embereket, akik – bár nyújtják a kezüket – pontosan tudható, hogy mozdulataik nem őszinték. Kezük „láthatatlan” fegyvert rejt, melyet előszeretettel használnak is. Viselkedésük megjátszott, szándékaik nem tiszták, közelségük nem ad biztonságot.

Van, hogy ezt idejében megérezzük, de sajnos akad arra is példa, hogy „menet közben” derül ki valaki(k)ről, hogy nem megbízható barát(ok).

Szerencsére jómagam viszonylag kevés ilyen embert ismerek. Pontosabban sokukat korábban már „töröltem” az ismerőseim közül, lehetőség szerint nem is tartom velük a kapcsolatot.

Az én „Világomnak” nem lehetnek részei olyanok, akik elveszítették a bizalmam.

Akiről kiderül, hogy nem megbízható, azzal nem barátkozom, tartom a két lépés távolságot. Persze van, hogy együtt kell dolgoznunk olyan emberekkel is, akikben ilyen-olyan okok miatt csalódnunk kellett, de ezeket a „kényszerhelyzeteket” leszámítva mindenki „megszűrheti” saját ismerőseinek és barátainak körét.

Így vagyok ezzel a fóti képviselői munkát illetően is.

Az eltelt néhány év alatt kicsit jobban megismerhettem néhány bizottsági és képviselő társamat is; meghallgathattam – olykor számomra elfogadhatatlan – indokaikat, hogy melyikük mit és miért csinált, hogyan szavazott egy-egy előterjesztéssel kapcsolatosan.

Persze nem ismerhetek minden olyan „háttérinformációt”, melyek hatására megszületett egy-egy döntésük, nem ismerhetem az őket motiváló okokat és a valós szándékot sem, de nem is ez a legfontosabb.

Mert mindig a tettek számítanak, ugyanis a szándék tisztasága ebben mérettetik meg.

Éppen ezért a jövőben nem fogadom el Simon Tamás, korábbi külső bizottsági tag (jelenleg dr. Tuzson Bence kabinetvezetője) kézfogását. Aki elolvasta korábbi, Mielőtt hozzáfogsz, hogy megjavítsd a világot, háromszor járd körbe a saját házadat”- című írásomat, megértheti, hogy miért.

Inkább vállalom, hogy modortalannak és udvariatlannak tartanak majd néhányan, de még egyszer nem szorítok meg egy olyan kezet, mely ugyan előre volt nyújtva, de villant benne a láthatatlan penge.

Egy indián szólás szerint „az igazság nem történik, hanem van.”

Ha mindenki meg tudná szűrni saját ismerőseinek körét és csak a valóban értékes és megbízható emberekkel tartaná a kapcsolatot, nagyon sokan nyugodtabban aludnának. Sokkal inkább egy nehezen kimondott, akár kellemetlen „köszönöm, nem!”, mintsem a kényszerű „igen”-ek, vagy „talán”-ok véget nem érő sora!

Nekem biztosan nem fog hiányozni Simon Tamás személye, mentalitása, kommunikációs stílusa és a bizottságban végzett munkája.

Nincs pótolhatatlan ember. Sőt, vannak helyzetek, amikor egyenesen megkönnyebbülést hoz egy személy távozása.

Meggyőződésem, hogy a zökkenőmentes, jó hangulatú, városunknak fejlődést biztosító bizottsági és Testületi munkához a jövőben gondosan meg kell majd válogatnunk mindazokat a személyeket, akiknek bizalmat szavazunk.

Leghamarabb jövőre, az őszi önkormányzati választáskor.

Mert én így gondolom. Hajrá Fót!