Az eltelt időszak érdekes megtapasztalásokat hozott az életemben. Azt éreztem, hogy valami megváltozott, valami olyan dolog történik velem, ami számomra szokatlan, amire nem tudtam időben és rendesen felkészülni (ellentétben sportpályafutásommal), ami – és ez a legfontosabb – nem szerez örömet.
Nem volt meg az a megszokott pozitív rezgés, amit korábban oly sokszor átéltem.
Talán ezt a körülöttem lévők nem is vették észre, mert nem voltak jól látható nyomai. Kezdetben én sem vettem észre. Csak most, amikor végre tudatosult, hogy letértem arról az általam választott útról, amelyen végig kell mennem. Arról az ösvényről, amit én jelöltem ki magamnak, aminek pontosan látom a végét, amin szívem szerint kell haladnom.
Hiszem, hogy a vonzás törvénye működik. Mindig és mindenhol. Lehet benne hinni, lehet kételkedni, de ez egy olyan történés, ami tőlünk függetlenül is létezik. Mindig is létezett. Meggyőződésem, hogy amit kimondunk, vagy sokszor gondolunk rá, az nagy valószínűséggel megvalósul. Ha alapvetően vidámak, optimisták és jószívűek vagyunk, „bevonzzuk” a hozzánk hasonló embereket és elsősorban jó dolgok történnek velünk. Ezzel szemben, ha a negatív energiákat (gondolatokat) engedjük elhatalmasodni, annak nem lesznek kellemes következményei.
Néhány hónappal ezelőtt egy baráti társaságban beszéltem arról, hogy attól tartok, hamarosan történni fog valami, amire nem tudok majd felkészülni. Ami váratlanul ér majd és nem lesz megfelelő eszközöm arra, hogy jól tudjam majd kezelni a történéseket. Én, aki számtalan asszóban (vívó mérkőzésben) részt vettem – és többségében győztem is – nem tudok majd úgy küzdeni, ahogyan azt magamtól elvárom.
A vívópáston sok mindent megtapasztaltam. Voltak felejthetetlen győzelmeim és fájó vereségeim. Szerencsés és peches találatok egyaránt. Sokféle ellenfél. Nem ellenség, csak ellenfél. Csibészek, technikásak, ügyetlenek, mázlisták, ravaszok és még hosszan sorolhatnám. Sok-sok éven át több ezer megélt vívómérkőzés. Mégis egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány olyan ellenfelem volt, aki valóban meg tudott lepni. Stílusával, vehemenciájával, vagy merőben szokatlan gyűlöletével.
Igen, gyűlöletével. Talán ez volt a legérthetetlenebb számomra. A sportban minden küzdelemnek vannak győztesei és vesztesei. Arról szól az egész, hogy lehetőség szerint kihozzunk magunkból mindent, ami a győzelemhez segíthet. Ha mégsem sikerül, nem összeomlani kell, hanem tanulni a vereségből, megrázni magunkat és folytatni az utat. Mert ettől leszünk többek, jobbak, erősebbek és kitartóbbak.
Legyen szó edzésről vagy versenyről, eltökélten kell haladni a kitűzött cél felé.
Ha tisztességes küzdelemben valaki legyőzött a vívópáston, soha nem gyűlöltem, inkább magamra voltam mérges, hogy át tudott verni, be tudott csapni, meg tudott lepni. Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy ezért haragudnom kellene rá. Korrekt küzdelem végén a felek kézfogása pecsételi meg az eredményt, jelezve, hogy egyikük – azon a megmérettetésen – jobb volt.
Azon ritka esetekben, amikor az ellenfeleim úgy győztek, hogy – finoman szólva – sajátságosan értelmezték a sportszerűség fogalmát, mindig megsérültem. Nem a testem, inkább a lelkem sérült.
Az igazságérzetemen ejtettek sebet, ez pedig sokkal nehezebben gyógyul, mint egy fizikai sérülés. Mert az ilyen „vágásokra” nagyon nehéz felkészülni.
Mióta Fóton belevágtam a képviselői munkába, sok mindent meg kellett tapasztalnom. Több olyan emberrel (jelenlegi és volt képviselővel) is találkoztam, akiknek mentalitásával nem tudtam azonosulni. Más gondolatiság, sokkal „színesebb” mezőny, sajátságosan értelmezett jog- és hatáskörök. Nem az a zárt és szabályokkal védett világ, amiben eddig éltem, hanem egy sokkal nagyobb mozgástérrel, de „rugalmasabb törvényekkel” rendelkező, állandó változásban lévő élettér.
Érdekkapcsolatokkal, megfélemlítésekkel, megvesztegetésekkel…
Egy hatalmi harc eredményeképpen sajnos „kétpólusúvá” vált a Testület. Jelenleg van egy hatfős többség, akik vállvetve együtt szavaznak: a számukra lényeges előterjesztéseknél egyszerre nyomják meg a szavazókészülékek „igen” vagy „nem” gombjait.
Ez az ő dolguk, az ő döntésük, az ő felelősségük.
El kell fogadnom a Képviselő Testület minősített többséggel elfogadott határozatait még abban az esetben is, ha az számomra csalódást keltő, elkeserítő, vagy érthetetlen.
Ha az ember feltétel nélkül hisz abban, hogy amit cselekszik az helyes, akkor nem is aggódik, csak teszi a dolgát. Nem szeretem a felesleges konfrontálódásokat, de ha a józan paraszti eszem mellett a lelkiismeretem is megerősít abban, hogy biztosan jó az, amit teszek, akkor „beleállok” egy-egy helyzetbe.
Persze előfordul, hogy zsákutcába tévedek annak ellenére, hogy előtte az nem tűnt annak.
Így történt, hogy belementem egy olyan „adok-kapok”-ba, aminek köszönhetően letértem arról az útról, amit kijelöltem magamnak. Egy olyan sárral teli medencében találtam magam, ahol az ott „élők” otthonosan mozognak, megszokott közegükben teljesen elfogadott mások besározása, az erre tett folyamatos kísérletek. Egyértelmű céljuk a kiszemelt(ek) bepiszkítása. „Harcukban” észre sem veszik, hogy a sár már teljesen belepi őket és ahelyett, hogy végre kikecmeregnének a dagonyából, inkább még nagyobb elánnal dobálják az éppen aktuális célszemélyt. A medence mellett állók csak azt látják, hogy a sár már a támadók feje tetejéig ér, lassan lefolyik a torkukon is, mégsem hagyják abba.
Anyagi érdek? Politikai szándék? Frusztráltság? Megszokott életmód? Az indítékot csak ők tudják.
Nem bántam meg, hogy erre a területre látogattam, mert ez csak megerősített abban, hogy vissza kell térnem a saját utamra. Mindennek, így ennek a kitérőnek is megvolt az oka és értelme: nekem nem szabad belemennem ilyen helyzetekbe, mert ez nem az én közegem. Nem dobálhatok én is, mert akkor ugyanolyanná válok, mint az engem támadók. Ha ebbe belemegyek, semmivel sem leszek különb, mint a sárdobálók.
Nem őket okolom, hiszen én magam „vonzottam be” ezt a helyzetet, még hónapokkal ezelőtt. Hagytam, hogy a negatív rezgések vegyék át a hatalmat bennem, ahelyett, hogy tudatosan a pozitív dolgokra, a megvalósításra szánt célra gondoltam volna.
Szükségszerű volt. Itt és most.
El kell felejtenem azokat a gondolataimat, amelyek rossz szándékúak és X-re, vagy Y-ra vonatkoznak. Szándékosan nem írok neveket, mert nem ez a lényeg. Nincs fény árnyék nélkül, ahogyan nem lehet fogalmunk a hidegről sem, ha nem tapasztaltuk meg korábban a meleget. A támadók célja sem lehet azonos az enyémmel, mert alapvetően másképpen gondolkodunk.
Nem lehettem biztos abban, hogy jó úton járok, amíg meg nem tapasztaltam, hogy a kitérőm egyértelműen zsákutca. Nekem mindenképpen az.
A felismerésben a legmegnyugtatóbb az volt, hogy ez nem megfutamodás, vagy meghátrálás a részemről, sokkal inkább egyfajta „újratervezés”. Nem állhatok le „harcolni”, mert nem ez a célom. Pozitívan kell gondolkodnom, mert így értékes embereket és kellemes történéseket vonzok be.
Amint ez megfogalmazódott bennem, rögtön jobban is éreztem magam. Kétségek között voltam, vívódtam, de egyértelmű választ kaptam arra, hogy mi a helyes irány. Nincs szükségem kitérőkre, csak az általam kijelölt úton kell tovább haladnom.
A legjobb visszajelzés, ha valahonnan mélyen belülről érezzük, hogy jól döntöttünk. Ha elmúlik az a rossz érzés, ami belülről feszített és bizonytalanná tett. Amikor már nem az számít, hogy egy sárdarabot mi magunk is eldobjunk, hátha mi is eltaláljuk a támadókat. Hogy állandóan elhajoljunk, ha repülnek a göröngyök, hogy azon járjon az eszünk, mikor ér minket újabb támadás.
Nem lehet az a jó válasz, hogy visszadobok, mert az én kezem is sáros lesz.
Ezek már nem számítanak, csakis a saját utam. Jókor érkező, szükségszerű megtapasztalás volt.
Nagymértékben megkönnyíti majd annak az elfogadását is, hogy lesznek néhányan, akik szerint ez a bejegyzés csak egy „nagyképű” és „magát felsőbbrendűnek képzelő” ember újabb „agymenése”.
El kell fogadnom, hogy ők ilyennek látnak. Mert ilyennek akarnak látni. Az ő döntésük, az ő választásuk. Nekik azt kívánom, hogy tapasztalják meg, milyen az, amikor a „jó rezgések” irányítják az embert, megmutatva a helyes utat. Feledve haragot, bosszút, rossz szándékot.
Így sokkal élhetőbb és szerethetőbb lesz Fót. Ez pedig mindannyiunknak jobb lesz.
Mert én így gondolom. Hajrá Fót!
ui: Nekem nagy örömet szerzett, hogy mindezeket „kiírtam” magamból. Jó érzéssel, mosolyogva fogalmaztam meg gondolataimat és ez is megerősített abban, hogy tényleg ez az én utam.
Az igazság előbb vagy utóbb, de mindig kiderül!
Legyen így!
Hálás köszönet az összes támogatásért, visszajelzésért és jó tanácsért, amit szeretteimtől, barátaimtól és ismerőseimtől kapok!