Prioritások

Úgy gondolom akkor kell leírnom a gondolataimat, amikor azok valóban „kikívánkoznak” belőlem. Amikor még csak „magok” bennem, akkor még várnom kell, hogy „szárba szökkenjenek”.

Mert nem a bejegyzéseim mennyisége számít, hanem azok mondanivalója.

Ez pedig nincs időhöz kötve, hiszen nem kell elszámolnom senkinek, hogy miért telik el ennyi, vagy annyi nap egy-egy bejegyzésem között. Akkor írom le, amikor „megérett” bennem a gondolat és igazi késztetést érzek, hogy megosszam mindazokkal, akik kíváncsiak rá. (ezt csak azért írtam le, mert már többen is jelezték, hogy várják a következő „szösszenetemet”)

Az írásaim „kis darabkák” belőlem mindazoknak, akiket tényleg érdekel Madaras Ádám gondolatisága.

Már korábban is említettem (és tényleg így is gondolom), hogy nincsenek véletlenek! Semmi sem történik ok nélkül, meggyőződésem, hogy mindennek célja van. A velünk történt jó és rossz, a kapott információk, a nem tervezett találkozások, a megnézett filmek, az elolvasott könyvek, a meghallott idézetek, az elkapott beszédfoszlányok, az „ismeretlenekkel” történő első kávézások és beszélgetések (és még hosszan sorolhatnám) elindítanak bennünk valamit. Megerősítenek, vagy épp ellenkezőleg, elhalványítanak olyan fontosnak vagy lényegtelennek tartott „dolgokat”, melyek – bár sokszor észre sem vesszük őket – alapvetően kihatnak viselkedésünkre, gondolatainkra, tetteinkre és érzéseinkre.

Ha nem értem, hogy mi motiválhat egy-egy olyan embert a környezetemben, akiknek döntései, vagy cselekedetei hatnak rám és/vagy a körülöttem élőkre, megpróbálok választ találni az okokra. Persze lehet, hogy nem az igazi indoko(ka)t találom meg, de ez a fajta találgatás még játéknak is jó.

Meggyőződésem, hogy a legtöbb embernek pocsék a prioritási listája.

Az a képzeletbeli fontossági sorrend, melynek tartalma nagyban befolyásolja az emberek viselkedését és vágyait, meghatározza a személyek hozzáállását egy-egy témához, embertársaihoz és önmagához.

Mennyire tartjuk fontosnak azokat a fogalmakat, mint pl. gazdagság, egészség, tisztesség, megbízhatóság, segítőkészség? Miképpen értelmezzük és értékeljük a barátságot, szeretetet, önzetlenséget, korrektséget és őszinteséget? Mi az alapvető különbség a vagyonos és a gazdag ember között? Mit lehet és mit nem lehet megvásárolni pénzzel? Ki(ke)t lehet megzsarolni és ki(k) az(ok), aki(k)nél ezt meg sem próbálják? Lehet-e ára a tisztességnek, lehet-e pénzen őszinte és hosszan tartó tiszteletet venni?

Csak akkor döbbenünk-e rá az egészségünk (és szeretteink egészségének) fontosságára, amikor betegséggel, vagy sérüléssel kell szembesülnünk? Megváltozik-e alapvetően a véleményünk a pénz fontosságáról, ha valami oknál fogva hirtelen foglalkoznunk kell az elmúlás gondolatával? Átértékeljük-e saját sorsunkat, amikor tragédiáról, vagy balesetről hallunk? Elgondolkodunk-e saját, vagy családtagjaink törékenységéről, amikor gyászjelentést hoz a postás?

Egyesek tükörbe tudnak-e nézni, ha úgy tesznek zsebre jelentősebb összeget, hogy azt nem tisztességes úton szerezték? Nyugodtan tudnak-e aludni, ha pontosan tudják, hogy az általuk „lenyúlt” összegből másoknak is fontos fejlesztéseket lehetett volna biztosítani? Lesütik-e a szemüket, ha olyan emberrel találkoznak, aki jogosan vonja őket kérdőre az általuk elkövetett tettekért, melyeknek csak ők lettek/lesznek a haszonélvezői?

Mindenki biztos abban, hogy a saját „listája” jól van összeállítva? Hiba nélküli a pénz, hatalom, egészség, család, barátság, munka (stb.) sorrendje?

Úgy gondolom, ha jó a saját fontossági sorrendünk, nem kell tartanunk attól, hogy megzsarolhatnak, és/vagy megfélemlíthetnek, esetleg megpróbálnának “lefizetni”. Ha tisztán állunk a tükör előtt és meggyőződésünk, hogy családtagjaink, barátaink töretlenül bíznak bennünk és szeretnek is minket, felesleges is aggódnunk.

Ugyan tudatában vagyunk saját sebezhetőségünknek, de ezt képesek vagyunk kezelni is. Pontosan tudjuk, hogy mi is hibázhatunk (persze hibázunk is), de ha ezt nem rossz szándékkal tesszük, akkor a tanulási folyamat részeként hasznosítani is tudjuk saját életünkben. Sőt, ha igazán fontos tulajdonságnak tartjuk a segítőkészséget, akkor az általunk vétett hibákat (és azok kijavítását, vagy az arra tett kísérletet) meg is osztjuk másokkal, hogy ők is tanulhassanak a velünk történtekből. Így léphetünk egyre magasabb és magasabb szintekre azon a láthatatlan létrán, amelynek a tetején az igazán önzetlen, segítőkész és boldog emberek állnak. Itt már őszintén tudnak örülni az emberek egy ismeretlen gyermek nevetésének, a hideg telet követő első langyos tavaszi napnak, a megsegített emberek által kimondott, hálás „köszönöm!”-nek, mások boldogságának és sikerének. Eltűnik az irigység és a rosszindulat, helyette „megmagyarázhatatlan” békesség uralkodik el rajtunk. Sokkal fontosabbnak tartjuk a „tiszta út” követését, mintsem azt a versenyt, amelyben azok „győznek”, akiknek drágább autója, nagyobb háza, sokkal több pénze és „hatalma” van.

Nem gazdagok ők, csak vagyonosok. Mert a gazdagság belülről fakad és nem elsősorban az anyagi javakkal függ össze. Több olyan ismerősöm is van, akik „szerény körülmények” között, tisztességesen és nagyon boldogan élnek.

Minden velük megosztott pillanat értékes, mert mindig lesz mit tanulni tőlük.

Saját baráti körömben jó néhány olyan ember van, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak az „élet nagy dolgairól” és jó érzés meghallgatni a velük történteket. Számíthatok önzetlen segítségükre, ahogyan ők is az enyémre.

A támogatás akkor igazán értékes, ha nem érdekből, hanem meggyőződésből fakad.

Úgy gondolom, hogy azok az emberek, akik csak anyagi javaik gyarapításával törődnek, akiknek fontosabb a hatalom és a (sokszor kierőszakolt) tisztelet, azok nem élnek, nem is élhetnek teljes és igazán boldog életet. Ezért tudunk jó néhány olyan embert is megnevezni, akiknek a „sok” nem elég. A „rengeteg” is kevés. Mindig többet és többet akarnak, mert nem számít, hogy milyen áron érik el céljaikat, csakis a növekvő vagyon és azzal „járó” elismerés a fontos.

Vagyonosok, de úgy gondolom, hogy őszintén biztosan nem boldogok. Talán ezt ők maguk sem tudják. Valahol legbelül biztosan félnek is, hiszen úgy gondolják, hogy sokkal többet veszíthetnek, mint egy „átlagember”. Talán ezért akarnak egyre többet és többet, átgázolva másokon, áthágva írott és íratlan szabályokat, nem egyszer törvényeket is. Azt gondolhatják, egyszer véget érhet a pénzeső, így addig cipelik a láthatatlan pénzeszsákot, amíg csak lehet.

„Mások is megtették, én is megtehetem!”-mondják. „Mások is lopnak, akkor én miért ne tenném?”-kérdezik.

Miközben ezt gondolják, vagy mondják, máris elveszítették hitelességüket. Nem lehetnek különbek a többitől, mert beálltak abba a sorba, mely hosszan kígyózik az „azonnali kifizetés gerincesekhez hasonlóknak”-feliratú pénztár előtt.

Találunk közöttük politikusokat, képviselőket? Biztosan. Nem is egyet.

Azoknak, akik szeretnének kiállni ebből a sorból, szeretettel ajánlom Charles Dickens „Karácsonyi ének” c. regényét. (nem is olyan régen egy barátom pont ezt a művet említette, amikor rákérdeztem, hogy szerinte miért voltak/vannak telhetetlen, önző és korrupt emberek a fóti közéletben). Talán, ha elolvassák az író klasszikus regényét, átértékelődik saját fontossági sorrendjük. Talán, ha számot vetnek eddigi életükkel megváltozik mentalitásuk és tudnak majd tenni a közösségért is, nem csak önmagukért.

Talán a jövő évi önkormányzati választáson olyan emberek kapnak majd bizalmat, akik másik sorba akarnak majd állni. Olyanok, akiknek helyes a prioritási sorrendje. Olyanok, akiknek nem csak a saját érvényesülésük és gazdagodásuk lesz a fontos.

Olyan képviselők, akik „csapatban” tudnak gondolkodni.

Ezt a „csapatot” Fótnak hívják.

Mert én így gondolom. Hajrá Fót!