Amikor elhatároztam, hogy elkezdem írni ezt a blogot, természetesen számoltan azzal is, hogy az itt megjelenő írások megosztják majd az olvasókat. Ahogyan egyébként a Fóti Hírnök júliusi számában megjelent – és ezen a blogon is olvasható – „Mielőtt hozzáfogsz, hogy megjavítsd a világot, háromszor járd körbe a saját házadat” c. cikkem is. Meglepően sokan gratuláltak az íráshoz, gondolataim őszinte megfogalmazásához és arra biztattak, hogy ne hagyjam abba, folytassam a megkezdett utamat.
Feleslegesen nem szoktam ígérgetni, de ezekre az észrevételekre könnyű volt válaszolni: eszembe sem jutott befejezni a blogom írását, következetesen haladok tovább a célom felé.
MERT AZ ÚT A CÉL.
Ezt nálam sokkal bölcsebb emberek is megfogalmazták már, de ha mindenki, saját maga tapasztalja meg ennek igazságát, annál jobb és hitelesebb visszajelzés nincs is az életben. A célig vezető lemondások, fájdalmak, nehézségek, igazságtalanságok és bosszantó hibák ugyanúgy szükséges kellékei ennek az „előadásnak”, mint a boldog, elégedett és megható pillanatok, illetve az az öröm, amit a cél elérésekor érez az ember.
Az álságos „segítők” és „barátok” felbukkanása (akik sikertelenség és/vagy kudarc esetén, mint a kámfor, úgy tűnnek el) éppúgy velejárói ennek a történetnek, mint az önzetlen, igaz barátok, lelkes és őszinte segítők jelenléte, vagy azoké az „átlagembereké”, akik helyett sokszor másoknak kell megvívniuk a csatát.
Különböző okok miatt ők ugyan nem tudnak „harcolni”, de támogató jelenlétük (még, ha láthatatlan is) újra és újra erőt ad.
A siker közös, a győzelem az ő győzelmük is, a kudarc nekik is fáj, a rosszindulatú kritikák, a hazug támadások nekik is rosszul esnek. Az én kezemben van a fegyver, a mögöttem álló tömegben viszont a támogató erő. Így, együtt nagy dolgokat érhetünk el. Ahogyan elértünk eddig is, még ha azt „csak” sikeres öttusa pályafutásnak is hívják.
A mai napig fel tudom idézni azon nagy versenyek (világ- és Európa-bajnokságok) eredményhirdetéseinek hangulatát, amikor a dobogó tetején állva hallgathattam a magyar Himnuszt. A világ legszebb dallama akkor, azokban a pillanatokban sem csak nekem szólt, hanem mindazoknak, akik lélekben velem tartottak a hosszú felkészülések alatt: családom tagjai, edzőim, a felkészítésben szerepet játszó szakemberek, masszőrök, gyógytornászok, edzőtársak, barátaim, ismerős és az ismeretlen szurkolók sokasága – gondolatban – ott állt mellettem a pódiumon.
A nyakamban lógó medál az övék is volt, mert csak így, közösen sikerülhetett.
Az öttusát már abbahagytam, ugyanakkor a mentalitásom nem változott. Amíg versenyeztem, végig fontos volt az írott és íratlan szabályok betartása, a tiszta küzdelem, a korrekt felkészülés, a szerényen viselt siker és az emelt fővel történő kudarc-élmény feldolgozása. Amit az edzésekkel és versenyzéssel eltöltött évek alatt tanultam, a mai napig használni tudom.
Egyéni- és csapatmunkában egyaránt.
Az általam elképzelt világnak nem meghatározó része az erőszak, a hazug és önző magatartás, az öncélú haszonszerzés, az áskálódás, a képmutatás, a vállalhatatlan, nemtelen eszközökkel kierőszakolt tisztelet. Többek között ezekről is írok ebben a blogban.
Mert az út a cél.
Részemről ez nem makacsság, nem önfejűség, a legkevésbé sem hiábavaló őrültség, egyszerűen arról van szó, hogy amit elkezd az ember, azt illik befejezni. Egész eddigi életem (javarészt a sportpályafutásom) arról szólt, hogy leküzdjem az akadályokat. Mert azok azért vannak, hogy legyőzzük őket! A botlásokból és a kudarcokból tanulni kell (és lehet is!), nem pedig feladni a küzdelmet és elfelejteni az út végén váró célt.
Nem tántorítanak el a becsmérlő, sokszor hazug megnyilatkozások és nem érdekelnek a negatív, engem visszatartani kívánó emberi megnyilvánulások sem. Az ok pedig érthető: mindezek plusz erőt adnak az út folytatásához.
Még, ha „csak” erről a blogról is beszélünk. Mert a visszajelzések alapján nagyon sok fóti azonosulni tud a gondolataimmal, függetlenül attól, hogy melyik párttal szimpatizál, itt született, vagy ide költözött, aktívan figyelemmel kíséri-e a Testület működését, vagy a blogom olvasásának hatására lett érdeklődő… Írásaimat egyre többen kísérik figyelemmel és ez nem csak a visszajelzésekből érzékelhető, hanem a madarasblogol oldal statisztikai adataiból, az oldal-látogatások növekvő számából is tudható.
Ez a blog alkalmas lehet a helyi képviselők és bizottsági tagok munkájának és hozzáállásának másik nézőpontból történő megvilágítására is. Pl. azokról a Testületi tagokról is szeretnék jobban látható képet festeni, akik hazug Facebook-bejegyzésekkel gyűjtik a Like-okat, miközben az adott témakörrel kapcsolatos előterjesztést meg sem szavazták. Képviselőkről, akik – szerintem – nem a képviselői esküjük szerint végzik feladatukat, inkább sajátságos értelmezésük alapján hoznak olyan döntéseket, melyek finoman szólva sem gyorsítják fel ennek a településnek a fejlődését.
Néhányan közülük egyáltalán nem is kommunikálnak Facebook-oldalakon, őket teljesen hidegen hagyják a lakossági észrevételek, rezzenéstelen arccal szavaznak saját belátásuk szerint.
Nem csak szubjektív szempontok alapján mérlegelhet az Olvasó, a döntést megkönnyítheti, ha a fóti Testületi ülések jegyzőkönyveit bemutatom, így azokból egyértelműen kiderül, hogy melyik képviselő, mikor és miként szavazott egy-egy Fótot érintő előterjesztéssel kapcsolatosan. Magyarázkodni persze lehet (és ezt meg is próbálják majd), de a tények makacs dolgok. Megszavaztad, vagy nem? Támogattad, vagy nem? Ellene voltán valaminek, vagy nem? Mindezek pontosan nyomon követhetőek a jegyzőkönyvekből.
Erről is szól ez a blog. Vállaltam, ez is az utam része.
Mindazoknak pedig, akik lelkesítenek, bátorítanak, vagy csak egyszerűen egyet értenek velem, ezúton is azt üzenem, hogy őszintén köszönöm!
És még valamit;
Göröngyös talajon, ellendrukkerek között még jobb beérkezni a célba. Nem csak a sportban van ez így, hanem a civil életben is.
Mindenütt a világon.
Fóton is.
Mert én így gondolom. Hajrá Fót!