Álmodtam egy településről, ahol rend, nyugalom és biztonság van. Ahová az egész napos munka után szívesen térnek vissza otthonaikba az emberek, ahol udvarias, segítőkész és tisztelettudó lakosság él.
Egy olyan városról, ahol nincsenek illegálisan lerakott szeméthegyek, ahol tiszta a levegő és iható a kutak vize.
Ebben a városban aszfaltozott közutakon autóznak, szép járdákon sétálnak, gyönyörű parkokban és játszótereken pihennek, biztonságos kerékpárutakon közlekednek az emberek. Ha kedvük tartja, kimennek a helyi Sportcsarnokba, hogy szurkoljanak a helyi egyesületben sportoló helyi gyerekeknek. Ha idejük engedi elugranak a helyi Sportuszodába, hogy „csobbanjanak egyet” valamelyik medencében, használva a közönségnek fenntartott sávokat. Válogathatnak a kisebb-nagyobb bevásárló helyek kínálatából, melyeket a tiszta és pontosan közlekedő helyi járatokon érhetnek el. Az ottaniak ügyes-bajos dolgaikat a szép és korszerű Városházán, segítőkész hivatalnokok közbenjárásával intézhetik.
Az általam elképzelt városban élők a hétvégeken úgy is el tudnak menni kirándulni, hogy nem botlanak bele újabb és újabb szemétkupacokba és még véletlenül sem találkoznak megrongált táblákkal és padokkal. Időben és korrekt módon értesülnek minden olyan rendezvényről és fontos információról, ami őket is érdekelheti és érintheti.
Ezen a településen a nagyszámú biztonsági kamerának, a Rendőrséggel együtt dolgozó mező- és polgárőröknek, valamint a Városőrség tagjainak köszönhetően nyugalom, békesség és rend van. Az „ottaniak” tisztelettel beszélnek időssel és fiatallal egyaránt, betartják az írott és íratlan szabályokat, figyelnek önmagukra és egymásra. Nem csak azért, mert a kamerák sok mindent látnak, hanem, mert régóta tényleg magukénak érzik a település minden egyes „értékét”: a játszótereket, parkokat, megállókat, erdőt, mezőt, tavat, közösségi célú és magánépületeket.
Közösen óvják, szépítik, fejlesztik. Nem azért, mert kötelező, hanem, mert így érzik jól magukat.
Egy olyan települést láttam magam előtt, ahol évről-évre nő a csatornázott utak száma. Ahol korszerű egészségházban várják a betegeket. Van lehetőség az öregek elhelyezésére, de segítenek a fedél nélkülieken, a bántalmazottakon és a rászorulókon is.
Egy olyan várost láttam, ahol öröm élni, sétálni és beszélgetni, mert a településnek nem csak homályba vesző múltja, hanem örömteli jelene és vállalható jövője is van.
Az ott élők bízhatnak a város vezetésében, mert ők valóban a közösség érdekében teszik a dolgukat.
Egy olyan települést láttam magam előtt, ahol a helyi képviselők egyéni érdekeiket a háttérbe szorítják, ha a városuk érdeke ennél fontosabb. Ahol a megválasztott képviselők nem harcnak tekintik a képviselői és bizottsági munkát, hanem egy olyan lehetőségnek, ami fejlődést hozhat az ott élőknek. Ahol nem számít a párthovatartozás, csakis a képviselői eskü. Ahol a város vezetői és a Testület tagjai bárkinek a szemébe tudnak nézni, mert nincs miért szégyenkezniük.
Ebben a városban a polgármester és az alpolgármester hivatali idejében nem a saját üzletét építi, városházi irodájában nem „maszekol”, hanem szolgál. Azokat és olyan módon, ahogyan esküje kötelezi.
Erre a településre szívesen jönnek a befektetők, mert nem azzal szembesülnek már a legelső tárgyaláson, hogy „túl sokat kért vissza” a lehetséges üzletből az „illetékes”, így inkább máshol próbálkoznak. Lehet, hogy ott is kérnek majd „valamennyit”, de az még „belefér”, legalábbis nem éri el a „pofátlanul nagy” szintet.
Az általam vízionált településen valóban látható a fejlődés, évről-évre növekszik a bevétel, hiszen az új és megmaradó cégek folyamatosan fizetik be értékes adó-forintjaikat a város kasszájába. A közös pénzből pedig állagmegóvásokra és újabb fejlesztésekre nyílik lehetőség. A fejlődés töretlen, mert az „illetékesek” szándéka megegyezik az ott élők többségének akaratával.
Az általam elképzelt városban a képviselők és bizottsági tagok is tisztelik egymást: nem hallgatnak le magánbeszélgetéseket, nem fenyegetik meg egymást munkahely-elvesztéssel, vagy megveretéssel. A közbeszerzéseknél nem tolják előre saját cégeiket, a várost üzemeltető kft-be nem delegálnak „megbízható haverokat”, így az nem is válik „kifizető hellyé”.
A képviselők egységesen megszavazzák az összes olyan előterjesztést, ami előre lépést jelent a településnek (függetlenül attól, hogy az előterjesztő melyik párt tagja!) és közösen állnak ki, ha gyanú esetén meg kell vizsgálni valamit, ami a közpénzek szabályos felhasználásával kapcsolatos.
Mert mindannyian a napfényes ösvény közepén járnak, nem pedig az árnyékos, mások által kevésbé látható szélén, hogy a félhomályban „ügyeskedhessenek”. Ennek a városnak a Testületében nincsenek álszent képviselők, mert a Közösség az ilyen embert „kiveti magából”.
Minél többször látom magam előtt az általam elképzelt várost, annál tisztább lesz a kép. Persze, egyre többször el is képzelem, mert a gondolatnak óriási a teremtő ereje.
Ez a település lehetne bárhol a világon, így létezhetne Magyarországon is.
Ezt a várost hívhatnák akár Fótnak is.
Hiszem, hogy Fót ilyen város lesz, csak a fótiaknak a 2019-es önkormányzati választáson arra érdemes és alkalmas képviselőket kell megszavazniuk.
Remélem, hogy így lesz! Mert a fótiak többet érdemelnek!
Mert én így gondolom. Hajrá Fót!